2008. március 18., kedd

Verseim

A fáklyafény

Halk nyári est.

Bíborpirosan int felém az ég,

Halk suttogással beszél velem a szél,

Lobogó lánggal felel a fáklyafény.

Körül magas hegyek.

Az égen fellegek véreznek mozdulatlan,

De itt ez áldott hangulatban,

Ahol nem vagyok kábulatban,

Álmot ígér az éj, csodát susog a szél.

A fáklyafény körül nyüzsögve,

Egyre kisebbedő körökbe

Szállnak a rovarok.

Óvatlan pillanatban

A szárnyuk lángra lobban

Éltük bezárul.

Vajon miért?

Miért kellett az éjben fáklyafény?

Vagy mért röpült a fáklyafény felé?

Miért keresett fényt az éjszakába

Talán kevés nappal a nap sugára?

Vagy talán így éjjel csalja a sugárraj?

Versenyt akar szállni a fáklyasugárral?

Nem! - ezt ő nem akarta, azt sem.

Csakhogy a fáklyafény jobban, mint a mágnes

Vonzza az életet!

Irigy az életért, mert ő is haldokol.

A napnak hő sugára,

Amit keblébe zárt

A levélen keresztül,

Színes lángokra válva kisüt az éjszakába,

S marad por, és hamu.

Uram! - az életemet látom, s látom ítéleted!

Miként a fáklyaág,

Ha azt izzó parázs érinti ráhelyezve,

Lobban a láng,

Helyén üszkös faág marad csupán…

Uram! - ha életem bevégzem itt e földön,

Úgy perzseljen szent lángod el,

Hogy csak csupán hamu maradjon.

S mind az, mi bennem érted él,

Amit Te adtál énbelém,

Hadd égjen el hatalmas lánggal.

Hadd gyújtsak meg ezernyi szárnyat,

Hadd legyek fény az éjszakába.

Hogy lássanak és éljenek

A botorkáló e m b e r e k!!!

U.J. Vác 1964

Tavasz van

Testvérem, tavasz van.

Új rügyek fakadnak,

S meleg napsugarak csókolják a földet,

Fűt, fát és a tavat.

A föld fagya enged, kicsiny-kis bogarak

Milliónyi számban lepik el az avart.

Csupasz fák ágain a tavasz szellő

Virágokat fakaszt illatot lehelőn.

Barack és cseresznye milljó’ virágszirma

Várja Isten kezét termő beporzásra.

Isten nem is késik. Küldi a bogarat,

Méhet, lepkét, szellőt, s a mohó darazsat.

Virágról – virágra szállnak mézet szedni.

Szorgalmas munkájuk téged nem szégyenít?

Isten akaratát végzik lankadatlan,

Hatalmas munkájuk elfáradhatatlan.

Elvégezik mind azt, amire küldettek

Tudásod te Ember, micsoda ezekhez?

Azt mondod, ismered a földet, s a tengert,

Hatalmas gépeket építesz és vezetsz.

Hidak, gyárak, házak kezednek munkái

Fennhangon dicséred „saját” alkotásid,

Melyek bár hatalmas méreteket adnak

Egy kisvirág előtt mélyen meghajolnak!

Teremtő Istennek akarsz Te látszani

Az Istent tagadod! - mért akarsz játszani?

Ő nagyon türelmes, végtelen szeretet

Jöjj, Ő visszafogad, tégedet is szeret!

Megtanít a tavasz ezer csodájára,

Megláthatod te is, hogy Övé a pálma.

Akkor Ő összetör, és lágyan fölemel.

Szíved örömében ujjong és énekel.

Ember! – még kegyelem idejében élünk,

Békülj meg Istennel, s gyere, örülj velünk.

Testvér, most tehozzád szólok, ki a porba

Hajtod meg fejedet az Isteni szóra.

Aki bár úgy érzed, nem vagy bűnös, beteg,

Csak emberek előtt éled az életed!

Isten másképpen lát, gondoltál-e már rá?

Menj ki a tavaszba, megtanít ő reá.

Nézd a kicsi méhet: Isten küldötte őt

Hogy bő termés legyen néked is gyümölcsből.

Ha nem szorgoskodna, mire küldetett ő,

Ennél-e a fának érett gyümölcséből?

Mi a küldetésed? Mit bízott rád Isten?

Csak élted végére szólna küldetésed?

Fiatal korodba nem törődsz te ezzel

Messze – távoli még a halálfélelmed?

Mit csinálnál, most, ha jönne a halál?

Testvér! Téged, s engem vajon készen talál?

Bár zöldell a tavasz, a fák virágoznak

A halál ugyan-úgy most is kopogtathat!

Ma, tavasz ünnepén borulj csendben oda

Ahol senki sem lát, s szíved nyisd meg újra.

Kérjed Őt, az Istent, hogy mossa tisztára,

És ha tavaszi mag hullik talajára

Százannyi teremjen az egy mag helyébe,

És hogy küldetésed idején betöltsed.

Testvéreim! Mind kik halljátok-e szókat,

Szívetek teljen meg hálával iránta.

Engedjétek meg, hogy az Isteni sugár

Éltetek elején, delén, vagy alkonyán

Süssön szívetekbe, lelketek mélyére,

Hogy, az tiszta legyen tavasz ünnepére!

U. J. Vác 1964

Új hangok hálája

Új nemzedékünk szülötte: Ifjúság!

Benned keressük régi önmagunk,

És nem találjuk…

Mert újak ők, és velük minden új:

A kor, a tudomány

A nyelv, a szó,

De a hit is megújult,

És érthetetlen szemeink előtt!

De Te Uram, Te minden jók adója

Érted az újat.

Mert Te adod a kor, a tudomány,

A nyelv, a szó, a hit,

S az értelem megújulását,

S szent akaratod szerint munkálod mindenekben!

Hála Neked, hogy nem a

Rozsdától rekedten csikorgó

Komor templomfalak mögé

Rejted el Önmagad.

Hála, hogy a dogmákat megveted,

S az önző kezeket,

Amelyek mások elől elzárni igyekeznek

Hatástalanokká teszed!

Hála, hogy a szeretet parancsolatját

Emelted fölénk érckígyó gyanánt

- és hogy szereted az embereket!

Mert mi képmásodra teremtett emberek

Esendőek vagyunk.

Kezünk, szívünk, - jaj mennyiszer

Hányszor kitárul bálványok,

S önmagunk imádatára!

S Te mégis újból megbocsátasz.

Ma újra, új alakban fordulsz felénk.

Figyelő arcod fürkészi lelkünk,

S gyarló emberi ünneplésünk

Hála – hozsannás szavaiból a lényeget

- aranymérleggel méri tekinteted.

Uram, segíts!

Hogy új nemzedékünk előtt

Az értelem világa,

A nyelv, a szó megújulása

A mi hálánkkal párosulva

Juthatna Hozzád!

A hála napi ünneplésünk

– fogadásaink tartása nélkül –

hamissá válna.

Újítsd meg szívünk hála-hangját

Halkítsad szónk csöndes szavakká!

Uram! – Te add hogy újult szívünkből

A hála-zsoltár meg ne szűnjön!!!

U. J. Balatonszemes 1977

Vendégkönyvbe

Csillogó ércű trombita hangok

Fújták el szívünk hála szavát.

Ám de hiába volt ez az ünnep,

Hogy ha a szívünk nem szabadult fel

U.J. Balatonszemes 1977.

Aratáskor

Szőke hullámot ringat a föld.

Dús-szálú gabona tegnap még zöld,

Ma már megérett.

Kaszák pengése sehol se hallik,

Kéve se, rend se, sehol se látszik,

Mégis aratnak.

Aratógépek nagyöblű torka

Nyeli a gabonát, s a hitvány szalma

Hátul kihullik.

Acélos magvak pirosas-barnán

Várnak a gépben sorsukra,

Aztán elviszik őket.

Egyikből mag lesz, másikból kenyér.

Ennyi az éltük, de nekik elég

Áldásul voltak.

De vajon minket az Úr aratása

Nem ér-e váratlan, halál kaszája

Ha majd betakarít?

Az Aratás Ura, ha a markába zár,

Hitvány szalmatestünk, a gyenge kalász

Rejt-e dús hit-magot?

Tanítson bennünket a hajló telt kalász

Hogy akit az Isten megérint, megaláz

Áldást csak az terem!

Ma is úgy fogadjuk az ige harmatot,

Hogy a nagy aratás majd sok-sok kamatot

Élő hit-magot adjon

U.J. Ócsa 1977

Hála neked

Hála Uram, hogy újabb alkalommal

Szent szolgálatodra lehetek.

Hála neked, hogy ritkuló dalommal

A jóságodról énekelhetek.

Teremtő tenyered áldásokkal rakva

Hányszor nyújtod felém,

S lásd, botor szolga, csak önzőn

Magamnak veszek belőle én!

Jaj, mennyiszer vigyázod ingó léptem

Pedig csak szürke por, s hitvány

Hamu vagyok, és nem tanítvány.

Ó áldott szem, aki figyeli tűnő perceim:

A könnyeimen áttörő színes szivárvány

Szent íve alatt jöjj, és találj rám!

U. J. Budapest 1978

Tavasz

Pattog a fáknak bimbaja

Langyos szeleknek sóhaja

Ha megöleli lágyan.

Kinyújtózik a szilvafa.

Bimbókkal játszik sugara

A nap arany nyilának.

Szívünk is ujjong, úgy örül

Amerre néz, körös-körül

Víg tavasz-himnusz zsolozsmál.

Bennem is mozdul ereje halkan,

Tükrös jegem vad vize harsan,

S a tűző nap melege elfed.

Szívemben olvadó jégtorony helyén

Tündöklő fénnyel örök Ige kél:

Győz a Halálon az ÉLET!

U.J. Bp. 1979

Csak menned kell tovább

A naponkénti küzdelem rabigájába

Görnyesztetted hátad.

Emberi mértékkel meg nem mérhető

Súlyos robotba.

A lélek ekevasa el-elakad

A hitetlen göröngybe,

S teneked azért menned kell tovább

Megállni nem szabad.

Előtted és körülötted buján tenyész

A bűn-bojtorján.

Száraz szikkadt kemény szívekbe

Alig halad az ekevas.

Gőgös önhitt, éles emberkövekbe

Úgy érzed mindened, beleszakad.

De neked mégis menned kell tovább,

Megállni nem szabad.

A magvető nehéz munkáját

Adta neked az Úr.

Ha felnézel, rá láthatod, amint

Tündöklő azúr-kék égből

Bíztatón küldi szeme sugarát.

- Ne félj, veled vagyok! –

Igéje bátorít, vezet, s a rögöket

Áldás-esővel öntözi

Hogy porhanyó legyen.

De neked most is menni kell tovább

Megállnod nem lehet.

Hű munkatársak, asszony, gyermekek

Ölelő karja véd,

S bármily nagy a veszély,

Ők mind melletted állnak, féltenek.

Te akkor is, utána is csak menj,

Haladj a magvetők tövises útján!

Szórd, vesd az íge magvait!

Mert csak az elvetett, a tiszta

Mag terem: Új életet.

S hogy vetésed majd mikor terem?

A kalászokban lesznek-e szemek,

Ki lesz az arató? – azt mind ne kérdezd.

Az aratás Ura a titkoknak tudója

Jól tudja azt!

Addig, amíg a számadás nagy napja nincs itt,

Csak törd az ember-szív ugart,

Csak vesd az íge-magvakat!

Mert neked mindig menni kell tovább,

Megállni nem szabad

Révész Lajos fogadására

U. J. Őrbottyán 1972

Húsvét van

Virágok víg rügye pattan.

Illattól terhes a lég,

A feltámadás diadaláról

Sokszázezer ajak beszél.

Nekem ez olyan érthetetlen,

Hogy aki annyi jót beszélt,

Keresztfán töviskoronásan

Halt meg a Golgotha hegyén.

Ám öröm nekem is hogy él,

Sírjából győztesen kilépett.

A feltámadás reggelén,

A jézusi igazság: a béke.

U. J. Őrbottyán 1976

Ádvent

Micsoda meddő várakozás.

Kétezer éve ígéri Isten,

Hogy az Úr Krisztus a Messiás

Majd újra eljön.

Talán az ünnep, a Születésnap

Meghozza annak, aki várja.

S a kisjézusból Messiás lesz

Aki a szívébe bebocsátja.

Várjuk az Istent.

Várom az Istent.

De mi lesz velem, hogy ha csak várom

És egész éltemben rá nem találok?

Mert az Úr itt van. Mindennap itt van!

Zörget az ajtón, várja, hogy nyissad!

Figyeld csak szíved halk dobogását,

Valaki fogja a kalapácsát.

Örök ritmussal kalapál egyre,

S erre a ritmusra árad a véred.

Benned is, bennem is itt van az Isten.

Csak érezned kell, csak el kell hinned.

Ádventi csendben kopogtat benned,

Úrrá akar lenni az életedben!

Várom az Istent.

Várjuk az Istent.

De mi lesz velünk, hogy ha csak várjuk

És önmagunkban meg nem találjuk?

U.J. Őrbottyán 1979