A fáklyafény
Halk nyári est.
Bíborpirosan int felém az ég,
Halk suttogással beszél velem a szél,
Lobogó lánggal felel a fáklyafény.
Körül magas hegyek.
Az égen fellegek véreznek mozdulatlan,
De itt ez áldott hangulatban,
Ahol nem vagyok kábulatban,
Álmot ígér az éj, csodát susog a szél.
A fáklyafény körül nyüzsögve,
Egyre kisebbedő körökbe
Szállnak a rovarok.
Óvatlan pillanatban
A szárnyuk lángra lobban
Éltük bezárul.
Vajon miért?
Miért kellett az éjben fáklyafény?
Vagy mért röpült a fáklyafény felé?
Miért keresett fényt az éjszakába
Talán kevés nappal a nap sugára?
Vagy talán így éjjel csalja a sugárraj?
Versenyt akar szállni a fáklyasugárral?
Nem! - ezt ő nem akarta, azt sem.
Csakhogy a fáklyafény jobban, mint a mágnes
Vonzza az életet!
Irigy az életért, mert ő is haldokol.
A napnak hő sugára,
Amit keblébe zárt
A levélen keresztül,
Színes lángokra válva kisüt az éjszakába,
S marad por, és hamu.
Uram! - az életemet látom, s látom ítéleted!
Miként a fáklyaág,
Ha azt izzó parázs érinti ráhelyezve,
Lobban a láng,
Helyén üszkös faág marad csupán…
Uram! - ha életem bevégzem itt e földön,
Úgy perzseljen szent lángod el,
Hogy csak csupán hamu maradjon.
S mind az, mi bennem érted él,
Amit Te adtál énbelém,
Hadd égjen el hatalmas lánggal.
Hadd gyújtsak meg ezernyi szárnyat,
Hadd legyek fény az éjszakába.
Hogy lássanak és éljenek
A botorkáló e m b e r e k!!!
U.J. Vác 1964
Tavasz van
Testvérem, tavasz van.
Új rügyek fakadnak,
S meleg napsugarak csókolják a földet,
Fűt, fát és a tavat.
A föld fagya enged, kicsiny-kis bogarak
Milliónyi számban lepik el az avart.
Csupasz fák ágain a tavasz szellő
Virágokat fakaszt illatot lehelőn.
Barack és cseresznye milljó’ virágszirma
Várja Isten kezét termő beporzásra.
Isten nem is késik. Küldi a bogarat,
Méhet, lepkét, szellőt, s a mohó darazsat.
Virágról – virágra szállnak mézet szedni.
Szorgalmas munkájuk téged nem szégyenít?
Isten akaratát végzik lankadatlan,
Hatalmas munkájuk elfáradhatatlan.
Elvégezik mind azt, amire küldettek
Tudásod te Ember, micsoda ezekhez?
Azt mondod, ismered a földet, s a tengert,
Hatalmas gépeket építesz és vezetsz.
Hidak, gyárak, házak kezednek munkái
Fennhangon dicséred „saját” alkotásid,
Melyek bár hatalmas méreteket adnak
Egy kisvirág előtt mélyen meghajolnak!
Teremtő Istennek akarsz Te látszani
Az Istent tagadod! - mért akarsz játszani?
Ő nagyon türelmes, végtelen szeretet
Jöjj, Ő visszafogad, tégedet is szeret!
Megtanít a tavasz ezer csodájára,
Megláthatod te is, hogy Övé a pálma.
Akkor Ő összetör, és lágyan fölemel.
Szíved örömében ujjong és énekel.
Ember! – még kegyelem idejében élünk,
Békülj meg Istennel, s gyere, örülj velünk.
Testvér, most tehozzád szólok, ki a porba
Hajtod meg fejedet az Isteni szóra.
Aki bár úgy érzed, nem vagy bűnös, beteg,
Csak emberek előtt éled az életed!
Isten másképpen lát, gondoltál-e már rá?
Menj ki a tavaszba, megtanít ő reá.
Nézd a kicsi méhet: Isten küldötte őt
Hogy bő termés legyen néked is gyümölcsből.
Ha nem szorgoskodna, mire küldetett ő,
Ennél-e a fának érett gyümölcséből?
Mi a küldetésed? Mit bízott rád Isten?
Csak élted végére szólna küldetésed?
Fiatal korodba nem törődsz te ezzel
Messze – távoli még a halálfélelmed?
Mit csinálnál, most, ha jönne a halál?
Testvér! Téged, s engem vajon készen talál?
Bár zöldell a tavasz, a fák virágoznak
A halál ugyan-úgy most is kopogtathat!
Ma, tavasz ünnepén borulj csendben oda
Ahol senki sem lát, s szíved nyisd meg újra.
Kérjed Őt, az Istent, hogy mossa tisztára,
És ha tavaszi mag hullik talajára
Százannyi teremjen az egy mag helyébe,
És hogy küldetésed idején betöltsed.
Testvéreim! Mind kik halljátok-e szókat,
Szívetek teljen meg hálával iránta.
Engedjétek meg, hogy az Isteni sugár
Éltetek elején, delén, vagy alkonyán
Süssön szívetekbe, lelketek mélyére,
Hogy, az tiszta legyen tavasz ünnepére!
U. J. Vác 1964
Új hangok hálája
Új nemzedékünk szülötte: Ifjúság!
Benned keressük régi önmagunk,
És nem találjuk…
Mert újak ők, és velük minden új:
A kor, a tudomány
A nyelv, a szó,
De a hit is megújult,
És érthetetlen szemeink előtt!
De Te Uram, Te minden jók adója
Érted az újat.
Mert Te adod a kor, a tudomány,
A nyelv, a szó, a hit,
S az értelem megújulását,
S szent akaratod szerint munkálod mindenekben!
Hála Neked, hogy nem a
Rozsdától rekedten csikorgó
Komor templomfalak mögé
Rejted el Önmagad.
Hála, hogy a dogmákat megveted,
S az önző kezeket,
Amelyek mások elől elzárni igyekeznek
Hatástalanokká teszed!
Hála, hogy a szeretet parancsolatját
Emelted fölénk érckígyó gyanánt
- és hogy szereted az embereket!
Mert mi képmásodra teremtett emberek
Esendőek vagyunk.
Kezünk, szívünk, - jaj mennyiszer
Hányszor kitárul bálványok,
S önmagunk imádatára!
S Te mégis újból megbocsátasz.
Ma újra, új alakban fordulsz felénk.
Figyelő arcod fürkészi lelkünk,
S gyarló emberi ünneplésünk
Hála – hozsannás szavaiból a lényeget
- aranymérleggel méri tekinteted.
Uram, segíts!
Hogy új nemzedékünk előtt
Az értelem világa,
A nyelv, a szó megújulása
A mi hálánkkal párosulva
Juthatna Hozzád!
A hála napi ünneplésünk
– fogadásaink tartása nélkül –
hamissá válna.
Újítsd meg szívünk hála-hangját
Halkítsad szónk csöndes szavakká!
Uram! – Te add hogy újult szívünkből
A hála-zsoltár meg ne szűnjön!!!
U. J. Balatonszemes 1977
Vendégkönyvbe
Csillogó ércű trombita hangok
Fújták el szívünk hála szavát.
Ám de hiába volt ez az ünnep,
Hogy ha a szívünk nem szabadult fel
U.J. Balatonszemes 1977.
Aratáskor
Szőke hullámot ringat a föld.
Dús-szálú gabona tegnap még zöld,
Ma már megérett.
Kaszák pengése sehol se hallik,
Kéve se, rend se, sehol se látszik,
Mégis aratnak.
Aratógépek nagyöblű torka
Nyeli a gabonát, s a hitvány szalma
Hátul kihullik.
Acélos magvak pirosas-barnán
Várnak a gépben sorsukra,
Aztán elviszik őket.
Egyikből mag lesz, másikból kenyér.
Ennyi az éltük, de nekik elég
Áldásul voltak.
De vajon minket az Úr aratása
Nem ér-e váratlan, halál kaszája
Ha majd betakarít?
Az Aratás Ura, ha a markába zár,
Hitvány szalmatestünk, a gyenge kalász
Rejt-e dús hit-magot?
Tanítson bennünket a hajló telt kalász
Hogy akit az Isten megérint, megaláz
Áldást csak az terem!
Ma is úgy fogadjuk az ige harmatot,
Hogy a nagy aratás majd sok-sok kamatot
Élő hit-magot adjon
U.J. Ócsa 1977
Hála neked
Hála Uram, hogy újabb alkalommal
Szent szolgálatodra lehetek.
Hála neked, hogy ritkuló dalommal
A jóságodról énekelhetek.
Teremtő tenyered áldásokkal rakva
Hányszor nyújtod felém,
S lásd, botor szolga, csak önzőn
Magamnak veszek belőle én!
Jaj, mennyiszer vigyázod ingó léptem
Pedig csak szürke por, s hitvány
Hamu vagyok, és nem tanítvány.
Ó áldott szem, aki figyeli tűnő perceim:
A könnyeimen áttörő színes szivárvány
Szent íve alatt jöjj, és találj rám!
U. J. Budapest 1978
Tavasz
Pattog a fáknak bimbaja
Langyos szeleknek sóhaja
Ha megöleli lágyan.
Kinyújtózik a szilvafa.
Bimbókkal játszik sugara
A nap arany nyilának.
Szívünk is ujjong, úgy örül
Amerre néz, körös-körül
Víg tavasz-himnusz zsolozsmál.
Bennem is mozdul ereje halkan,
Tükrös jegem vad vize harsan,
S a tűző nap melege elfed.
Szívemben olvadó jégtorony helyén
Tündöklő fénnyel örök Ige kél:
Győz a Halálon az ÉLET!
U.J. Bp. 1979
Csak menned kell tovább
A naponkénti küzdelem rabigájába
Görnyesztetted hátad.
Emberi mértékkel meg nem mérhető
Súlyos robotba.
A lélek ekevasa el-elakad
A hitetlen göröngybe,
S teneked azért menned kell tovább
Megállni nem szabad.
Előtted és körülötted buján tenyész
A bűn-bojtorján.
Száraz szikkadt kemény szívekbe
Alig halad az ekevas.
Gőgös önhitt, éles emberkövekbe
Úgy érzed mindened, beleszakad.
De neked mégis menned kell tovább,
Megállni nem szabad.
A magvető nehéz munkáját
Adta neked az Úr.
Ha felnézel, rá láthatod, amint
Tündöklő azúr-kék égből
Bíztatón küldi szeme sugarát.
- Ne félj, veled vagyok! –
Igéje bátorít, vezet, s a rögöket
Áldás-esővel öntözi
Hogy porhanyó legyen.
De neked most is menni kell tovább
Megállnod nem lehet.
Hű munkatársak, asszony, gyermekek
Ölelő karja véd,
S bármily nagy a veszély,
Ők mind melletted állnak, féltenek.
Te akkor is, utána is csak menj,
Haladj a magvetők tövises útján!
Szórd, vesd az íge magvait!
Mert csak az elvetett, a tiszta
Mag terem: Új életet.
S hogy vetésed majd mikor terem?
A kalászokban lesznek-e szemek,
Ki lesz az arató? – azt mind ne kérdezd.
Az aratás Ura a titkoknak tudója
Jól tudja azt!
Addig, amíg a számadás nagy napja nincs itt,
Csak törd az ember-szív ugart,
Csak vesd az íge-magvakat!
Mert neked mindig menni kell tovább,
Megállni nem szabad
Révész Lajos fogadására
U. J. Őrbottyán 1972
Húsvét van
Virágok víg rügye pattan.
Illattól terhes a lég,
A feltámadás diadaláról
Sokszázezer ajak beszél.
Nekem ez olyan érthetetlen,
Hogy aki annyi jót beszélt,
Keresztfán töviskoronásan
Halt meg a Golgotha hegyén.
Ám öröm nekem is hogy él,
Sírjából győztesen kilépett.
A feltámadás reggelén,
A jézusi igazság: a béke.
U. J. Őrbottyán 1976
Ádvent
Micsoda meddő várakozás.
Kétezer éve ígéri Isten,
Hogy az Úr Krisztus a Messiás
Majd újra eljön.
Talán az ünnep, a Születésnap
Meghozza annak, aki várja.
S a kisjézusból Messiás lesz
Aki a szívébe bebocsátja.
Várjuk az Istent.
Várom az Istent.
De mi lesz velem, hogy ha csak várom
És egész éltemben rá nem találok?
Mert az Úr itt van. Mindennap itt van!
Zörget az ajtón, várja, hogy nyissad!
Figyeld csak szíved halk dobogását,
Valaki fogja a kalapácsát.
Örök ritmussal kalapál egyre,
S erre a ritmusra árad a véred.
Benned is, bennem is itt van az Isten.
Csak érezned kell, csak el kell hinned.
Ádventi csendben kopogtat benned,
Úrrá akar lenni az életedben!
Várom az Istent.
Várjuk az Istent.
De mi lesz velünk, hogy ha csak várjuk
És önmagunkban meg nem találjuk?
U.J. Őrbottyán 1979
